Sajnos nálunk nagyon is aktuális a téma. Drága Dédnagypapánk a héten elhunyt és bizony a nyolc éves Nagylánynak már nem lehet és nem is szabad köntörfalazni.

Én most semmi tudományosat nem szeretnék közvetíteni, csak a saját érzéseimet, tapasztalataimat.

Elsőként el kell mesélnem, hogy a mi gyermekeink úgy nőnek fel, hogy a halál, vagy valaki meghalt, az természetes számukra, hiszen az én Édesanyám meghalt, még az ő születésük előtt. Mivel más választásunk pedig nincs, a temetőbe is jönnek velünk minden alkalommal. Vannak, akik tiltakoznak ez ellen, mert úgy gondolják, hogy mindenféle dolgok történhetnek a gyerekekkel a ott. Akinek van választása tegye szíve szerint, nekünk választásunk sincs. Viszont ez azt is jelenti, hogy a temető-látogatások alkalmával kérdeznek a gyerekek és mi válaszolunk nekik. Őszintén, és nem a tudomány, vagy valami szakirodaolm szerint, hanem, amit a saját érzéseink diktálnak.

Ami számomra a legfontosabb, hogy azt a szorongást, félelemet ami mindannyiunkban van a halállal kapcsolatban, azt próbáljam kicsit feloldani. Megérteteni a gyerekekkel, hogy megszületünk és meghalunk, ez az élet rendje. Talán így a saját szorongásom is oldódik. Sosem térünk ki az ilyenfajta beszélgetések elől sem, és igyekszünk érthető, egyszerű válaszokat adni.

A héten azonban nem csak távoli eseményként, hanem napi helyzetként kellett szembenéznem ezzel a dologgal.

Az első sokk pilanatában nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, nagyon megviselt a Dédi hirtelen halála. Az első fájdalmat követte a megdöbbenés, és a tudat, hogy a Nagylánynak is el kell ezt mondani. Először halogatni próbáltam magamban, hogy majd következő nap, mert úgyis iskola, meg minden. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám vele megtenni, hogy nem mondom el magamtól, akkor amikor megtudtuk. Kapcsolatunk meg van olyan, hogy ha hall valamit, amit nem ért, nem tud, akkor kérdez, márpedig aznap este és azóta is a Dédiről emlékezünk, temetést szervezünk, intézkedünk. Ha kérdez,akkor mit mondtam volna? Talán annyit, hogy csak meg akartam kímélni. Mitől? Ha az én hitem szerint ez egy természetes dolog, akkor mitől kell megkíméálni?

Szóval a saját fájdalmamat legyűrve elmondtam a Drágának. Nem volt könnyű, de örülök, hogy elmondtam, mert semmi olyat nem kérdezett, amire ne számítottam volna. Rádasul pont úgy fogadta, ahogy előtte én. Sírva, aztán szomorúan, végül pedig tudomásul véve az elkerülhetetlent.

Azt hiszem, hogy sokat segíthetünk a gyerekeknek azzal, ha mi magunk is megtanuljuk kezelni a halállal kapcsolatos érzelmeinket.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy mások erről mit gondolnak, Ti hogyan oldattátok meg ezt a helyzetet. Akár Hozzászóláskét, akár e-mailben várom a történeteket. (looren.pearls@citromail.hu)

Nagyon fontosnak tartom, hogy erről a témáról beszélgessünk, hiszen sajnos valamikor mindenkinek szembe kell nézni ezzel a dologgal.

Ja és még egy dolog. Nyolcévesem szeretne eljönni a temetésre. te elvinnéd?

Címkék: gyerek halál gyereknevelés temetés

A bejegyzés trackback címe:

http://okosanszeresd.blog.hu/api/trackback/id/tr812641456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kacagójancsi 2011.02.27. 15:33:04

Szia! Ugyan pont tegnap jelentettem ki a saját blogomban, hogy nincs kedvem másoknak kommenteket írogatni, mert velem mindenki csak kötekszik, ha nem is az aktuális véleményemmel kapcsolatosan, akkor az életvezetésem miatt. Mindegy. Szóval Te most kivételt képezel, mert az elmúlásról nagyon egyetértek Veled, hogy nem szabad, hogy a gyerekek tabunak éljék meg. Beszélni kell róla. Nos, én nem vagyok egy követendő példa, de én is anyuka vagyok. Van egy négy és fél és egy két éves porontyom. A kislány egyéves volt, mikor meghalt a szeretett nagymamám. Elvittem a temetésére. Minden halottak napján jönnek velünk a temetőbe. Megbeszélem velük, ha egy bogár elpusztul, ha egy egér bennmarad az egérfogóban, hogy az nem alszik, az már soha többé nem fog mozogni, megeszik a lebontó baktériumok, és újra bekertülnek a természet körforgásába, földhöz hasonló anyag lesz belőlük. Az ismeretterjesztő műsorokat velünk együtt nézik. A nagyobb érdeklődik a baktériumok, a csontvázak iránt. Persze akit nagyon szeretünk, az a mennybe került és jó szellemként tovább vigyáz ránk. Ilyen jó szellem például Jézus Krisztus is. És tudod én majd milyen temetést szeretnék? Peace-szel kidekorált halottasfurgont, mindenki hippisen, virágokkal, vörösboros kólát iszogatva, vidáman, rockzene kíséretében. Hát, ennyi. Nem vagyok normális, de a halál szerintem is fontos téma.

Loreen 2011.02.28. 18:41:09

Kedves Kacagójancsi!

Nagyon köszönöm, hogy elmondtad a véleményed, néha kicsit kedvem vesztem ezzel a blog írással. Én nem a kézműves ötletek miatt indítottam a blogot, hanem kimondottan nevelési kérdésekkel foglalkoznék, de az valahogy a kreatívkodás jobban érdekli az anyukákat.
Én még nem gondolkodtam, hogyan temessenek el engem, de nagyon tetszik az ötleted. Klassz a magyarázat is amit írtál. Nemrég környezet órán került elő a talaj kapcsán az elmúlás, és bizony az osztállyal is beszélgettem a halálról. Bár ilyen témákat félve boncolgatok a suliban, mert persze ki, hogyan gondolja. Na bba meg végépp nem mennék most bele, hogy szülőtársaink mibe nem tudnak belekötni időnként...
De ez más téma.
Most megyek és bekukkantok a te blogodba!

Kacagójancsi 2011.03.02. 16:00:42

@Loreen: Remélem, nem ilyesztettelek el véglegesen:) Igazából azért ragadtam le Nálad, mert nagyon elkedvetlenített, ahogy nézegettem a gyerekes blogokat és a legtöbb tényleg az a csilivili, friss képek a csemetékről, meg irigy vagyok a márkás ruhákra, a sok pénzbe kerülő életmódleírásokba... Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a külcsíny...aztán én meg fél életemben forrongok az irigységtől, de lehet, ha hasonló helyzetben lennék, én is úgy tennék. Valaki lány blogjában olvastam még régen, hogy azért rocker, meg alternatív, mert ezt a stílust tudja csak megengedni anyagilag. Tanárnő vagy, vagy hol beszéltél több gyereknek is az elmúlásról? Igen, ha közvetlen hozzátartozó, ismerős hal meg, azt olyan más elmagyarázni egy gyereknek, mint ha csak úgy általában beszélek a halálról. Végülis, míg nem haltunk meg, mi is csak azt tudjuk elmondani, amit máshol olvastunk/mástól hallottunk. Főleg a halál utáni életről, már ha van olyan. A szülőtársak....én is tanultam egy ideig tanárnak, de már annyira nem bánom, hogy nem fejeztem be. Nem tudnék a konfliktusokkal mit kezdeni. Akár etnikai, akár fejlettségi témákban-szexualitás, drogok olyan formában előadva, hogy mindenkinek tettszen.

Loreen 2011.03.02. 20:09:51

nagyon örülök, hogy ismét írtál! Különösen azért, mert pontosan ezért indítottam a blogot, ahogy az előzőekben írtam. Annyira felgyorsult, és össze-vissza világot élünk, hogy szükség lenne arra, hogy a szülők reálisan lássák a gyereknevelés kérdéseit, hogy valóban alkalmazkodnunk kell a nevelésben is világ változásaihoz, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük azt.
Igen, tanítónő vagyok. Imádom a hivatásomat, és lassan szembesülök a hátrányaival. Igen, néhány szülővel nehéz szót érteni. nagyon nehéz. Sokan nem veszik tudomásul, hogy nem az iskola neveli fel a gyereket, mások meg ellenségként tekintenek ránk. A gyerekek pedig...imádnivalóak..értük érdemes csinálni. A gyerek sok mindent kérdeznek, érdeklődnek és nekem igenis kötelességem valamilyen választ adni. Amit tehetek szerintem az, hogy az én nézetem szerint válaszolok, de úgy, hogy megpróbálom senkinek a nézeteit sem sérteni. Nem könnyű.
Szerintem azok, akik csilli-villi blogot csinálnak azért nem mind kimondottan gazdagok, de igen, úgy tűnik a külsőségek számítanak. Sokan a gyereket is -talán nem is tudnak róla- erre nevelik. Sok anyukának élete -és lesz akit ezzel megbántok- élete fő műve a gyermeke, ebben látja kiteljesülni önmagát. Persze én is imádom a lányaimat, de nem adok nekik kevesebbet azzal, hogy a munkámat is 1000%-ban csinálom. Az is igaz, hogy nem keresek sokat és manapság eléggé "lenézettek" vagyunk. Nekem a munkám a hobbim is, szerencse vagy nem.
Megmondom őszintén, én is irigykedhetnék, ráadásul körülöttünk sok igencsak jómódú család él. Aztán, ugyan nekem nem volt pénzem fogyis ilyen-olyan cuccokra, de mivel nem volt mit felvennem miután befejeződött a szoptatás, csak én fogytam le 20 kilót, amit 1 éve tartok. 0 Ft plusz ráfordítással. Nem járok márkás cuccokban, a gyerekek se, de az nem is hiányzik. Utazgatni szeretnék, jó volna kicsit kikapcsolódni néha, na erre bevallom tudok irigykedni.
De igazán tudom, nincs sok értelme, csak bennem lesznek rossz érzések... Szóval fel a fejjel!

Kacagójancsi 2011.03.02. 22:14:18

@Loreen: :))) Hát, igen, mindenkinek meg kell találni az értékeket a saját életében. Ha valaki talált egy hivatást, valószínűleg nagyon jó példát mutat ezzel a gyerekeinek. A tanári állás még viszonylag család-barát. Legalábbis így, kívülállóként úgy hiszem. Amire én például nagyon odafigyelek a gyereknevelésben, hogy nézzék mások érdekeit is a gyerekeim. Ne akarjanak senkit eltaposni, legyenek előzékenyek, de azért az önbizalmukat se törjem le. És köszönni mindenkinek, nem visszabeszélni a felnőtteknek. Ismeretterjesztés, sok-sok beszélgetés...na, azért, ha fáradt vagyok vagy nagyon depizek, néha a tévé előtt felejtem őket órákra. Mit tanítasz, Loreen? Én német szakra jártam anno...

Loreen 2011.03.05. 12:04:34

Azért nem biztos, hogy én lennék a jó példa. Imádom a munkámat, és szívvel-lélekkel csinálom, aminek persze sokszor a saját gyerkőim látják kárát szerintem, bár igyekszem...
A pedagógus állát rendkívül családbarát, csak tudni kell jól férjhez menni. Amit én elvétettem úgy tűnik. Így viszont probléma adódik ezer és ezer.
Nagyon jó dolgokat írtál a gyereknevelésről. Én kiegészíteném azzal, hogy úgy viszonyulunk hozzájuk, hogy mindig tudják majd, hozzánk bizalommal fordulhatnak.
Én alsós tanító vagyok egyébként. Te is pedagógus vagy? Vagy mivel foglalkozol?

Kacagójancsi 2011.03.05. 18:09:37

@Loreen: Nem vagyok tanár. Többen is mondták, hogy alkalmatlan lennék rá-összeszedettség, precizitás abszolút hiányoznak az életzemből és rettenetesen irigy voltam azokra a csoporttársaimra, akik Németo.-ban jártak. Előjött a pszichés betegségem-rekurrens depresszió, erős borderlein gyanú...így befejeztem a sulit két év után. Fél évig még gazdasági vonalon próbálkoztam, de nem jött be a közgáz. Így most családot alapítgatok. Most várom augusztusra a harmadik bébit. Pszichológushoz járok beszélgetni, gyógyszert nem szedek. DE nem adom fel, hogy később emberekkel foglalkozzak valamilyen segítő foglalkozásban. Az intellektuális-tudás-átadást kicsit háttérbe szorítva, tehát nem iskolai tanárként. Mert oda most már tudom, hogy az enyémnél sokkal nagyobb kitartás és összeszedettség kell. A nővérem és a férjem is tanár. Két munkanélküli. Hát, e szempontból nem nyüzsögnek körülöttem a jó pédák. Szevasz! ÉS jó a blogod, szépek a célkitűzéseid!