Régen nem volt időm hosszabban írni, de ma azt hiszem iheletem van (már ha merhetek ilyet mondani)
Két év eltelt és újra dolgozom, szerencsére a régi iskolámban, a régi kolléganőmmel. Gondolhatná az ember, hogy olyan, mintha el sem mentem volna. De mégsem. Semmi sem változott, csak épp alapvetések, mint például a hangulat. Akiket barátaimnak mondhattam, új célokat tűztek maguk elé, amibe a baratság már csak érdekből fér bele. Legközelebbi kolléganőm elfáradt, végleg és visszavonhatatlanul, én meg vergődöm, mint a partra vetett hal, aki sehol sem találja a helyét. Ötletekkel, lelkesedéssel telve kezdtem bele a tanévbe, de valahogy nem tudok mozudulni. Annyi ötletem lenne, van, de nem tudom merre, hogyan induljak. Nem érzem jól magam.
Mindamellett, hogy a munkatársaim között nem érzem jól magam, olyan oldalról is érnek támadások, amikre ugyan minden pedagógus számít, de a legnagyobb fájdalom is egyben. A múlt hét volt -remélem - az első félév legrosszabb hete. Sorban érkeztek a szülői támadások, amik annyira megviseltek, hogy aludni sem tudtam napokig. Akárhogy csűrtem-csavartam a dolgot, és kerestem magamban az a pontot ahol hibáztam, nem találtam. Az iskola vezetőségével is megbeszéltem a problémákat, próbáltak nyugtatni,hogy ne is vegyem fel, sajnos egyre több ilyen eset előfordul.
Részleteket nem szeretnék leírni, csak néhány alapvetést elmondani minden , a pedagógusi munkát hivatásának tekinti kollégám nevében:
Megértem a szülőket, hogy védik, óvják a gyerekeiket, én is így vagyok sajátjaimal. Viszont: tessék már felfogni, hogy mi partnerek kell, hogy legyünk és nem ellenségek!
Tessék megérteni, hogy ha szólunk valamiért, nem tamádás, legkevésbé szemétkedés. Egyszerűen a gyerek érdeke, hogy szóljunk! Kevés kivételtől eltekintve senki nem azért van ott az iskolában, hogy szadista hajlamait kiélje! Szeretjük amit csinálunk, bár már nem is értem miért ragaszkodom egy hivatáshoz, amit ennyire lenéz a társadalmunk.
Elmesélnék egy történetet:
Nemrég beszélgettünk a férjemmel arról, hogy elmennénk e külföldre élni. Sok-sok ismerősünk elhagyta az országot az utóbbi években, és én lassan arra jutottam (a teljes elutasítástól indulva), hogy megértem, értem őket. Talán nekünk is le kellett volna lécelni... a férjem ingatta a fejét, és azt mondta, ő sose menne el, mert a magyarokat lenézik és semmibe veszik külföldön. És akkor ott, kiszakadt belőlem a nagy feudi, miszerint részemről mindegy, hogy külföldön takarítok, vagy itthon vagyok pedagógus. Legfeljebb többet kersnék. Úgyis én vagyok a társadalom legalja, azért mert merészeltem pedagógus lenni (mert ugye egyébként nekem, a nagy szemétnek és igazságtalannak olya könnyű pedagógusként az élete), és még merészelem ezt lelkiismeretesen csinálni - ekkor még csend és béke honolt az iskolában, hosszú hosszú hetekig.
Kb.két héttel később egy szülővel beszélgettem, hogy hát milyen sűrűn cserélődnek nálunk a pedagógusok. Mondom neki, hogy csak a fiatalabbak, mert külföldre mennek. Ő is csóválta a fejét, hogy hogy így meg úgy és neki is elmeséltem a fenti sztorit. Mélységesen egyetértett és elítélte azokat, akik lenézik a peadgógusok.
Eltelt még egy hét, és mivel gyermekével folyamatos problémáink voltak és jelezni merészeltük, támadásba lendült. Minősíthetetlen stílusban kaptunk levelet tőle, érzkeltetvén, hogy neki, mint szülők mindenhez, bármihez joga van.
Az már egy másik sztori, hogy még egy hét eleteltével úgy jött be az iskoába, hogy tudja, hogy gyereke hazudott pedig mondta neki előre, hogy ne hozza ilyen sz@r helyzetbe.. (így mondta)
Vajon nem is emlékezett arra, amiről hetekkel előtte beszéltünk? Elnézést a vádaskodásért sem Ő, sem a más soha nem kért - mindek a takrítónőtől sem kérünk elnézést ha saras a cipőnk talpa- , mert a sárba tiportak úgy, hogy vagy fals vagy nem elegendő információval rendelkeztek. Ennyi.
Az igazi örömöm most a családom. A csodálatos lányaim, és a férjem, aki többet segít mint az képzelni tudtam volna! Köszönöm nekik!
Ui: Na jó, persze a kölkeim a suliban is imádnivalóak, le sem tagadhatnám, de szért beárnyékolja a mindennapokat a sok probléma.
